In memoriam Baloghné Dr. Ormos Ilona

(1942-2019)

 

A nagy emberi teljesítmények, alkotások, életművek tiszteletet, megbecsülést érdemelnek. Sokszorosan így van ez, ha céljuk a közösség szolgálata. Az egyéni vágyak, hajtóerők, ambíciók gyakran önzővé s boldogtalanná teszik az embert. Aki bölcs alázattal, s legjobb tudása szerint a közösség érdekében cselekszik, valódi boldogságot nyer: olyan sugárzó tiszteletet, amely nemzedékeken átívelve is megőrzi az egyén tetteit, szavait, hírnevét.

Nehéz búcsút venni Ormos Ilikétől. Közösségi ember volt a szó nemes értelmében. Egész életében a műemléki kertek érdekében munkálkodott. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar tájépítész iskola fejlesztésében, az önálló „tájépítészeti” kar létrehozásában, s főleg annak stabilizálásában, fejlesztésében.

Most mégis búcsúzunk Ilikétől, aki hat éven át dékánként, tizenöt éven keresztül tanszékvezetőként vezette példaértékű szakértelemmel és felelősségtudattal szakmai közösségünket, igazi családdá formálva azt. És búcsúzunk a tanártól is, aki sok-sok nemzedéknek volt tanítója, példaképe, aki támogatta az újító ötleteket, egyengette a pályakezdő kollegák kezdeti lépéseit.

Mindannyian becsültük és szerettünk. Optimizmusa, meg-megújuló tenni akarása, életszeretete, kapcsolatteremtő képessége, jókedve, segítőkészsége, az emberekbe vetett hite követendő példa mindannyiunk számára.

A közösség szigorú ítész: csak makulátlan jellemű emberek lehetnek kiválasztottjai, olyanok, akikre felnézhet, akik példaképpé válhatnak, akikhez mindenkor igazodni merhet. Ilyen ember Ilike.

Az ő emberi és szakmai teljesítménye a mi gazdagságunk.

 

Fekete Albert, dékán